Egyedül neveltem fel a lányomat, Nastyát. Az édesanyja, aki táncosnő, öt évvel ezelőtt beleszeretett egy kollégájába, és Londonba költözött vele. A lányunk akkor alig volt nyolcéves. Az egyik szomszéd, Valentyina Ivanovna állandóan panaszkodott a lányára.
Azt mondta, hogy szemetel a játszótéren. Bíztam a lányomban, de ez a szomszéd kezdett az idegeimre menni. Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam a lányom számát. – Igen, apa! – Meddig leszel távol? – Miért? – Menj haza, és mutasd meg a naplót!
Nastya dorombolt és azt mondta: – Tizenegyig elengedtél, emlékszel? A napló az asztalon van, nézd meg magad. És adja át üdvözletem Valentinának. Mit is mondhatnék? Ő egy példamutató lány. A naplójában csupa ötös van, a ház tiszta és rendezett. A lányom még főzni is megtanult.
Pénzt spórolt, és vett egy szakácskönyvet, hogy megtanuljon főzni. Esténként a barátaival, napközben pedig otthon töltötte az időt. Okos lány. Mivel anya nélkül nőtt fel, hamarabb kellett felnőnie. Nastia úgy érezte, hogy érettebb és felelősségteljesebb, mint a társai, és ez nagyon tetszett neki.
Soha nem beszéltünk az édesanyjáról. Ő nem kérdezte, és én magam sem akartam beszélni róla. Egyszer megpróbáltam rendezni a magánéletemet a cégünk egyik könyvelőjével. Huszonkilenc éves volt. Magányos és kissé túlsúlyos nő. Az, hogy volt egy lányom, nem zavarta.
Egyszer elküldtem Násztyát a nagymamájához a hétvégére, és elhoztam Olját hozzám. Olyának tetszett a rend a házunkban. Aggódott, hogy Násztya nem fogadja el őt. Nastia belefáradt a nagymamájánál való tartózkodásba, és úgy döntött, hogy hazajön.
De anyám nem tudott elérni. Amikor Nastia hazajött, az első dolog, amit mondott, az volt: “Mik azok a piros ejtőernyők, amik az erkélyen lógnak? Olja nagyon megsértődött. Soha nem jött vissza.
Később találkoztunk nála, de nem történt semmi. Egy ideig dühös voltam, de lehet magánéleted az otthonon kívül is. Egy nap azonban, amikor Nastia már tizenhat éves volt, becsöngettek. Kinyitottam az ajtót, és Ira volt az, Nastia anyja. – Helló, Szerhij… – Mit akarsz itt?” – kérdeztem élesen. – Most szálltam le a repülőgépről, – Ira zavartan nézett rám. Elhallgattam.
– És… és hova menjek? Megfordultam, és csak a konyhába mentem. A fejem összezavarodott, és a fülem zúgott. Annyi év alatt nem sokat változott. Miért jött el? Végül bevontatta a bőröndjét a házba, és belépett a konyhába. – Szergej? Nem örülsz, hogy látsz? Véget ért a kreatív keresésed? Nastya és én nem számítottunk rád. Úgyhogy visszamehetsz oda, ahonnan jöttél.”
“De… neki szüksége van az anyjára – mondta Ira. Elmentem Nastia szobájába. Elmagyaráztam neki, hogy mi folyik itt. Azt mondta, hogy nem akar ilyen anyát. Ugyanakkor tudtam, hogy én sem hibáztathatom őt, mert még nem váltunk el. Ennek következtében Ira maradt. Megpróbált a család részévé válni.
De Násztya nem fogadta el őt.Bármennyire is próbálkozott Ira. Végül Ira hamarosan elköltözött, és mielőtt elment volna, azt javasolta, hogy váljunk el. Én ezt akartam. És elég gyorsan szakítottunk.
Minden visszatért a normális kerékvágásba. Nastya tanult, házimunkát végzett, esténként elment a barátaival. Nem tudom, hogyan csináltam, de a lányom csodálatos emberré vált. Bejutott a jogi egyetemre. Az egyetemen kezdett el randizni diáktársával, Vadimmal. Gyakran meglátogatott minket. Olyan megbízható fickó volt, kedveltem őt.
Egyszer megkérdeztem tőle: “Nastia, mikor fogsz megházasodni? Azt válaszolta: “Mindennek eljön az ideje, apa. Egyelőre a karrieremre kell koncentrálnom. De nekem családom van. Te vagy a családom. Mindig is így éreztem, de most nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
