Szörnyű gyerekkorom volt. A szüleimnek soha nem volt rám szükségük. Utáltam a házamat, utáltam a sikoltozást benne, az embereket benne, nem értettem, miért kell mindezen keresztülmennem.
A legjobb hely, ahová nem nyúlhatok, az ágy alatti sarok, és szinte az egész gyerekkoromat ott töltöttem. Soha nem láttam szeretetet az anyámtól. Nem emlékszem olyan napra, amikor mosolygott volna. Sok év telt el, de még mindig ott vannak a fejemben a szavai, hogy teher voltam számára.
De már régen megbocsátottam neki. Így történt, hogy apám nélkül maradtam, az alkohol miatt hunyt el, ebben az állapotban verekedésbe keveredett. Utána anyám elkezdett erősen inni, minden pénzét üvegekre költötte, még éhezni is tudtam miatta.
Az egyik részeges napján csöngettek be hozzá. Anyám azt hitte, hogy az ivócimborája az. “Mit akarsz?”
Anyám úgy döntött, hogy ezekkel a szavakkal beszélgetést kezdeményez az idegennel: “Ihorral szeretnék találkozni. A bátyja vagyok. Persze nem a sajátja, hanem az unokatestvére. Csak átutazóban vagyok, ezért úgy döntöttem, hogy megtudom, hogy van.”
– Hogyan? Hogy van? Egy éve meghalt. Emlékezzünk meg róla, vagy valami ilyesmi. Apám bátyja látott engem a sarokban állni, és később azt mondta, hogy sovány kislány voltam. Aztán mondta anyámnak, hogy szedjen össze.
Elmentünk a boltba. Ott álltam sírva, és a nagybátyám megkérdezte, hogy mi a bajom, de én nem értettem:
– Veszel nekem valami ennivalót? “És szeretnél egy új ruhát?” Megöleltem, és rögtön megijedtem, mert anyám soha nem engedte, hogy megöleljem, mindig ellökött magától. A nagybátyám megnyugtatott. Hazaértünk, és a nagybátyám egyenesen anyámhoz jött egy olyan ajánlattal, amire ő nem is gondolt:
“Nekem és a feleségemnek nincs saját gyerekünk, és nem is lesz. Neked le kell mondanod a lányodról, és a feleségem és én átvesszük a felügyeletét. A nagybátyám befogadott az otthonába, és attól a naptól kezdve családra és szeretetre is találtam. Vera néni lett az anyám. Igaz, amit mondanak: anya nem az, aki megszült, hanem az, aki felnevelt.
