Egyszerre láthatja a házat. Megdöbbentem anyám szavain, mert fogalmam sem volt róla, hogy van nagyapám.
És kiderült, hogy ő tudott rólam, és gondoskodott a jövőmről. Amikor anyám felhívott, és elkezdett valamit mondani a nagyapámról és az örökségről, nem értettem, kiről beszél. Nekem soha nem volt nagyapám, apám árva, anyai ágon pedig csak a nagymamámat ismertem, aki két éve hunyt el.”
“Galia, még egyszer megismétlem, a nagyapád az apám, ő hagyta rád a házat örökségként. A szomszédja hívott fel, megkért, hogy segítsek a temetésben, és mesélt a végrendeletről. “Eljönnél velem a temetésre? Megnézheted a házat. – Miért nem tudtam semmit a nagyapámról? Még a fényképeken sincs rajta.
Soha nem beszéltem vele. Négyéves koromban elhagyta anyámat, és soha nem tudtam megbocsátani neki. De őt nem igazán érdekelte, csak akkor emlékezett rám, amikor megszülettél.
A nagyanyád mondta neki, hogy van egy unokája. Virágokkal és ajándékokkal jött neked, hozott neked néhány csörgőt, egy plüssmacit, és egész gyerekkorodban vele aludtál. Elvittem az ajándékokat, de nem beszéltem vele, megkért, hogy legalább a fotóidat küldjem el neki, és nem tudtam visszautasítani.
Sajnálom, lányom, elhagyott engem és anyámat, de téged szeretett, még akkor is, ha nem engedtem, hogy lásson. Talán a szomszédjának nem csak a temetésen van szüksége segítségre.
A nagyapám nem messze lakott a várostól, és taxival jutottunk oda. Az első dolog, ami szemet szúrt, egy régi kerítés volt, ami a földön feküdt, és a kapu még mindig a helyén volt. Az udvaron, közvetlenül a tornác mellett egy fapad, egy mosdótál, lapátok és egy locsolókanna.
Belépünk a házba, az ajtó nehéz, nyikorogva nyílik, a padlódeszkák is nyikorognak, látszik, hogy a házat régóta nem javították. “A nagyapád sosem kért segítséget – büszke volt rá” – mondja a szomszédasszony, amikor beenged minket. “Te itt maradsz, rád hagyom a kulcsokat. Maradsz a temetésig?
Az holnap lesz. Nos, akkor most elmegyek a házamba, ez az én kék házam, gyere be, adok neked teát. A szomszéd elment, én pedig elkezdtem körülnézni a házban. Két szoba van a házban, egy nappali és egy hálószoba, ami kicsi, de nagyon világos és hangulatos.
A hálószobában van egy vaságy, aminek a hátuljáról már régen lekopott a festék, az ágytól balra egy komód, a komódon bekeretezett fényképek vannak, az én fényképeim. A falon is vannak fotók rólam egy-, két-, öt-, hétéves koromban, képek az érettségimről, az esküvőmről, és fotók rólam, mint anyáról.
Sírni támadt kedvem, tudta, hogy dédnagypapa lett. A komód fiókjában találtam egy levelet egy borítékkal, amin ez állt: “Az unokámnak, Halynának”. “Kedves unokám, Galina! Soha nem láttál engem, egyáltalán nem ismersz, és ez mind az én hibám. Megbántottam a nagyanyádat, fiatal voltam, ostoba, gyáva…
Megbántottam az anyádat, ne haragudj rá, ő szeret téged, és nem akar neked rosszat. Sajnálom, hogy nem voltam az életedben, de te voltál az enyémben. Volt értelme házat építeni, volt kinek.
Nem ez a ház, unokám, nem az, amiben most laksz, az csak nekem volt, nem tettem bele semmi erőfeszítést. A te házad a szomszéd utcában van, magas vaskerítéssel és barna tetővel. Fel fogod ismerni, nem olyan, mint a többi ház. Azt akartam, hogy legyen egy hely, ahol a családoddal együtt pihenhetsz.
Remélem, elfogadod az ajándékomat, legalább sikerült valamit tennem érted ebben az életben. Viszlát, unokám! Nagyapád, Olekszij.” Anyám bejött a szobába, sírva adtam át neki a borítékot és a levelet, és miután elolvasta, ő is sírni kezdett.
Ugyanabban a fiókban voltak a kulcsok, szalaggal átkötött szalaggal és egy cetlivel – egy ház Halynának. Megtaláltuk ezt a házat, tényleg más volt, mint a többi: kétszintes, a földszinten ólomüveggel, nagy verandával, két fából készült székkel és asztallal.
Belül minden világos volt: a földszinten volt egy nappali kandallóval, konyha, fürdőszoba és egy tároló, az emeleten pedig egy hálószoba és egy gyerekszoba. Az udvaron egy egész játszótér volt homokozóval, csúszdával, hintákkal és sportkomplexummal.
Nem tudom, honnan volt minderre pénze a nagyapámnak, de láthatóan nagyon igyekezett értem és a fiamért. A temetésre a családomon kívül csak a szomszédom jött el. Nagyapám nyolcvankét éves volt, nem voltak barátai és családja.
Csendben eltemették, egy váza virágot helyeztek a sírjára, és emlékeztek rá. A férjem és a fiam este elmentek a városba, anyám sem maradt sokáig, én pedig maradtam nagyapám régi házában, többet akartam megtudni róla, olvastam a naplóját, nézegettem a fényképeit, és azt kívántam, bárcsak ismertem volna őt korábban.
