A férjemmel és a négyéves fiunkkal egy kis lakásban élek, amelyet a szüleim még a házasságkötésünk előtt vásároltak nekem.
Elég szűkös itt nekünk, de valahogy berendezkedtünk. Csak egy szobánk van, de azt úgy alakítottuk át, hogy az egyik oldalát hálószobává alakítottuk, a másik oldalára pedig egy asztalt és székeket tettünk. Valójában még arra sincs hely, hogy bármilyen extra szekrényt elhelyezzünk.
Ki kellett dobnunk az ágyat, és vennünk kellett egy összecsukható kanapét, hogy elférjen benne egy kiságy a babának. Régebben egy nagyobb lakásról álmodoztam, de különböző okok miatt ezeknek az álmoknak várniuk kellett.
Mielőtt találkoztam a férjemmel, a szüleim örököltek néhai nagymamámtól egy bizonyos összeget, hitelt vettek fel, és úgy döntöttek, hogy vesznek nekem egy albérletet, hogy ne kelljen albérletet fizetnem a tanulmányaim alatt, hanem már a magam ura lehessek. És akkor találkoztam a férjemmel. Mindketten vidéken nőttünk fel, nagy házaink voltak, szerény, tudja…
De mégis, mindkettőnknek volt saját szobája, volt elég hely.Miután összeházasodtunk, el akartuk adni az albérletet, és hitelt felvenni egy nagyobb lakásra, de egyetlen bank sem adott volna, mindketten túl fiatalok voltunk, túl kevés volt a szolgálati időnk, túl kevés a keresetünk. Megbarátkoztunk a gondolattal, hogy ezt nem engedhetjük meg magunknak.
Nemrég pedig a férjem olyan hírekkel jött haza, amelyek felforgatták az életünket. Az anyja, az anyósom úgy döntött, hogy a férje halála után velünk fog élni. Nagyon magányosnak érzi magát, és szeretne a közelünkben lenni.
Megértem a szomorúságát és a támogatás iránti igényét, de ugyanakkor nehezen tudom elképzelni, hogyan fogunk együtt működni egy ilyen korlátozott térben. Képzeld el magad, hol fér el négy ember egy kis egyszobás garzonban?Hiszen még egy pótágynak vagy matracnak sincs hely. Anyósom azt mondta, hogy megszabadulhatnánk az asztaltól, vagy vehetnénk egy kisebb kétülésest.
Erre én azt javasoltam, hogy anyósom eladhatná a házát, mi is eladhatnánk a garzonomat, és vehetnénk egy nagyobb lakást, akkor több helyünk lenne, és anyósom velünk lakhatna a szobájában. Nem gondoltam, hogy ezzel ekkora felháborodást fogok kiváltani!
A férjem önzőséggel vádolt, az anyósom pedig azt mondta, hogy kapzsi vagyok, és ha a fia legénylakása lett volna, biztosan nem utasította volna vissza. Nagyon rosszul érzem magam emiatt, mert soha nem kezeltem a házunkat úgy, mintha csak az enyém lenne. Mindig is a mi közös sarkunk volt.
Most azon tűnődöm, hogy vajon tényleg önző vagyok-e. Az anyósom közel áll hozzám, de az a kilátás, hogy velünk éljen, irreálisnak tűnik számomra. Elvégre elképzelhetetlen, hogy ennyi ember ilyen kis helyen éljen! Még arra sem lesz hely, hogy nyugodtan sétálhassanak.
