Tizenhárom éves számomra a szülők megoszlása okozta a nehéz sztrájkot. Szerettem az apámat és az anyámat, biztos voltam benne, hogy szeretik egymást. És aztán hirtelen… Tizenöt éves koromban anyám új férjét hozott hozzánk. Nagyon kedves volt velem és az öcsémmel.
Nagyon szerettem volna barátunk lenni, vásárolni nekünk, gyermekeket, ajándékokat kérésre, elvitt minket az országba és a tengerbe, nagyon szerette anyámat. Sikerült barátkozni a bátyjával. De velem nem működött. Bennem még mindig határozottan neheztel az apja ellen, akit mi zra díva. Felnőttünk.
A bátyám katona lett. Szerződés alapján szolgál tőlünk távol. Anya és mostohaapja nekem hagyta a lakást, ők maguk költöztek a házába a faluban. Nem jártam velük. És csak az anyám jött hozzám. Mostohaapja ajándékokat küldött neki. Megházasodtam, lányát szültem, de hamarosan a rózsa varrott vele. Amikor a lányom öt éves volt, nem száz lo anya.
Két hónappal később az ud ru és a mostohaapja zlyr. Kórházba vitték, egy hónapig tartó kezelés után “hazudtak” az otthoni gondozásra vonatkozó ajánlással. Ekkor jöttem először a falujába. A nő azzal a szándékkal ment fel, hogy ápolót béreljen fel neki. De amikor láttam a feltételeket…
Hogyan élt anyám ott? Ez a tizenkilencedik század. Fűtés, víz a kútból, kényelmi szolgáltatások az udvaron. Én, városlakó, nem tudtam megérteni, hogyan kell ilyen körülmények között élni. És még inkább a fekvő torma gondozása érdekében.
Arra gondoltam, hogy talán jobb, ha apámat időskorúak menedékhelyére rendezzük. Ezt mondta mostohaapám. Amikor meglátott, ragyogott. Valószínűleg azt hittem, hogy felvettem őt. De amikor a menedékről beszélt, komor, vonakodva válaszolt. És tehát egy döntés megválasztásával kell szembenéznem – elküldeni a nirtulnak? De aztán bűntudat fog kínozni.
Olyan kedves volt velem és a bátyámmal. Vagy vigye magának? De mostohaapám teljesen idegen számomra. És van egy kislányom, aki szoros figyelmet igényel. Nem tudom, hogyan kell lenni.
