Gyermekkorom óta a nagyapám gondoskodott rólam. Nem mintha a szüleim elhagytak volna, ők is nagyon szerettek, de a nagyapám különleges módon szeretett.Gyakran vitt magával horgászni és vadászni, játszott velem, és megtanított az évek során szerzett életbölcsességekre. Telt-múlt az idő, én már egy másik városba költöztem az egyetemre, nagyapám pedig sajnos öregedett.
Én 19 éves voltam, életem küszöbén, ő viszont már gyenge és törékeny volt. Nagyon sajnáltam őt, mert az egykor aktív ember a szemem láttára változott öregemberré, ezért igyekeztem több időt tölteni vele, de már nem tudtam annyi időt tölteni vele, mint gyerekkoromban.
Amikor 20 éves lettem, nagyapám közölte velem, hogy úgy döntött, rám hagyja a háromszobás lakását, de arra is megkért, hogy soha ne adjam el, legfeljebb bérbe adjam.
Természetesen egyetértettem vele, ez a lakás mindkettőnknek sokat jelentett, életünk legszebb éveit töltöttük ezekben a falakban. Nem sokkal később együtt mentünk a közjegyzőhöz, hogy minden dokumentumot átíratunk az én nevemre. Majdnem sírva fakadtam, amikor nagyapám remegő kézzel aláírta a fő dokumentumot.
Hamarosan az öregember elhunyt. Utolsó napjait családja körében töltötte.Bár már nem volt, örültem, hogy azok mellett hunyt el, akiket a legjobban szeretett. Alig három nappal később a nővérem odajött hozzám, és követelte a lakáskulcsot, mondván, hogy úgysem kell.
Tudtam, hogy jönni fog, éreztem. Nemrég vett egy autót hitelre, és most az egész családtól könyörgött pénzért, beleértve a nagynénjét is, hogy ki tudja fizetni a hitelt. Lakást akart, hogy később eladhassa. Nem törődtem anyám és nővérem kéréseivel. Meg kellett felelnem nagyapám kívánságának; ez a családban marad.
