A férjem megállás nélkül kritizálta a főzőtudományomat.Este hazajött, és megkérdezte, mit fogok vacsorázni. Azt válaszoltam: – Péter, tudod, végre úgy döntöttem, hogy meghallgatlak… De kezdettől fogva…
Éppen az egyetem után mentem férjhez, és hogy őszinte legyek, alig tudtam otthonról valamit csinálni.De igyekeztem megtanulni. Nem sokkal a házasságom után két gyermekem született, egyik a másik után.
A gyerekek és a háztartási teendők rám hárultak. A férjem jó, de állandóan dolgozik, és nem segít nekem a ház körül. Péter csak a hibáimra tud rámutatni, ahelyett, hogy elvinné a gyerekeket sétálni, és én közben otthon csinálnék valamit. Eszébe sem jutott, hogy én is elfáradok, és nem tudok lépést tartani a házimunkával. Egy reggel Péter dühösen kelt fel. Ez elég gyakran megtörténik vele.
Úgy tűnik, a férjem valamiféle korai kapuzárási válságon megy keresztül. Az előző nap általam kimosott pólója nem volt jól megszárítva.És én nem is figyeltem rá. Csak levettem a szárítóról, és betettem a szekrénybe. És lám, reggel teljes hangerővel ordítani kezdett:
– Katasztrofálisan mosol, és főzöl is. Miért vesződsz vele? Korábban fél napig sírtam volna, mert nagyon kellemetlen egy szerettedtől ezt hallani, de most elhatároztam, hogy másképp csinálom. Úgy döntöttem, hogy egyszerűen abbahagyom a mosást és a főzést. Általánosságban. A logikám egyszerű. Először is, finom ételeket főzök.
Mindenki szereti őket, kivéve Pétert. Mert ő maga sem tudja, mit akar. Ha házi kenyeret sütök neki, felhúzza az orrát. A zöldséggel és hússal teli levesek sem elégítik ki, és így tovább. A ruhákat sem tiszteli egyáltalán. Egy új pólóban is meg tudja javítani az autót. Később nehéz kimosni, mindent kézzel kell csinálnom, mert a mosógép nem bírja. Szóval az a vádaskodás, hogy reménytelen vagyok, egyáltalán nem állja meg a helyét.
Elég baj, hogy kritizál, és nem csak privátban. Az anyósom előtt, a barátaim előtt, sőt még a szomszédok előtt is szemrehányásokat tesz nekem. Ez megalázó számomra. Többször is zavarba jöttem és szégyelltem magam, mert tudtam, hogy nem érdemlem meg, hogy így bánjanak velem, és mivel ez így van, emlékeztettem magam, hogy nő vagyok, és hallgatnom kell a férjemre. Ő azt mondta, hogy ne mosakodjak, így nem is tettem. A férjem egy hétig bírta. Ideges volt. Főzött magának és a gyerekeknek.
Eltelt egy hét, és egyszerűen kincs lett belőle. Közel tíz év házasság után megértettem, milyen fontos, hogy minden körülmények között tiszteljem magam. És most már nem engedem, hogy bárki is eltapossa önmagamat. Még a legkedvesebb és legközelebbi hozzátartozóimnak sem. Itt vannak a következtetéseim!
