A férjem volt a legjobb ember az életemben. Vele a lehető legteljesebben éltem az életemet, soha semmit nem tagadott meg tőlem, mindig ott volt mellettem, bármit is tettem…
Sok mindenen mentünk keresztül együtt. A férjemnek aranykeze volt, és mindig le tudott küzdeni minden nehézséget, de egyszer csak vége lett a tündérmesénknek.
A férjem szörnyű balesetet szenvedett, és eltűnt. El sem tudtam képzelni az életemet nélküle, sokáig ki sem tudtam mozdulni a házból, és otthon megőrültem, mert úgy tűnt, hogy minden, minden tárgy a férjemet várja vissza…
Egy évvel a baleset után a barátnőm hazatért Lengyelországból.
Ott dolgozott ápolónőként, és felajánlotta, hogy menjek vele. A férjem elég pénzt hagyott ránk ahhoz, hogy öregségemig teljes kényelemben élhessek, de én a lehető legnagyobb kényelmet és bizalmat akartam nyújtani egyetlen fiamnak a jövőre nézve. Mindenesetre egy barátommal Lengyelországba repültem, és ott egy 67 éves asszonyt kezdtem el ápolni. Ez 17 évvel ezelőtt volt.
Ez idő alatt tudtam pénzt keresni a fiam esküvőjére és lakására, és drága ajándékokat készítettem a három unokámnak is. 3 évvel ezelőtt elhatároztam, hogy visszatérek a hazámba, és megkértem a fiamat, hogy néhány évig (azaz 3 évig) tegyen félre pénzt, és abból vegyen nekem egy lakást.
Ellenvetés nélkül beleegyezett. Így végül a szél szárnyán visszatértem hazámba, és fiamnak és menyemnek leesett az álla, amikor megláttak. Kiderült, hogy a lakásomat odaadták a legidősebb fiuknak, aki a feleségével költözött ide. “Ne csinálj belőle nagy ügyet, anyu – háborodott fel a fiam -, honnan tudhattuk volna, hogy végleg idejössz.
Egy ideig velünk fogsz lakni, aztán majd meglátjuk… – Majdnem megütöttem a hozzáállása és az “egyelőre” szavak miatt. Szerintem kötelessége kiüríteni a lakásomat miattam, mert annyi éven át dolgoztam a fiamért, és ő így reagál rám. Hadd gondoskodjon ő maga a gyerekeiről.
