Tizenhét éves korom óta járok egy sráccal. Épp akkor kezdtem el a főiskolát. Az utolsó évben kezdtünk el beszélgetni a házasságról. Az érettségi előtt kiderült, hogy terhes vagyok. A barátom egyszerűen elszökött egy másik városba.
A szülei nem voltak hajlandóak megadni az elérhetőségét, és a rokonaikon keresztül elkezdték terjeszteni a pletykákat, hogy “elvettem egy testet” egy másik férfitól.
A szüleim kirúgtak a házból, mondván, hogy ne térjek vissza a férjem nélkül. A többi rokon is elfordult tőlem, teljesen egyedül maradtam.
Ekkorra már befejeztem a tanulmányaimat, és munkát kaptam, de a fizetésem nyomorúságos volt. Lakást nem tudtam bérelni, kollégiumban laktam, és a legolcsóbb ételeket ettem. Csak azért, hogy túléljek és gyereket szüljek. Akár az étel, akár az idegfeszültség miatt, elvetéltem.
Kiengedtek a kórházból, és találtam egy másik, sokkal jövedelmezőbb munkát. Aztán beiratkoztam és részmunkaidőben elvégeztem az egyetemet. Ez idő alatt már elég pénzt spóroltam ahhoz, hogy lakást vegyek. Egyfajta karriert csináltam.
Most még magasabb fizetést kapok. Pénzügyileg teljesen önellátó ember vagyok. De még mindig fáj, amikor eszembe jut a történetem és a gyermekem elvesztése.
Két vagy három hónappal ezelőtt a fickó, aki elhagyott a szükség idején, visszatért a városunkba. Valahonnan megszerezte a telefonszámomat, és most hívogat, bocsánatot kérve mindenért, ami velem történt az évek során, beleértve az ő hibáját is.
Szeretné helyreállítani a kapcsolatunkat. A rokonaim is megpróbálják helyreállítani a családi kötelékeket, amelyeket ők maguk szakítottak meg. Megtudták, hogy sikeres vagyok a szakmámban, és tudtam lakást venni. Remélik, hogy megértem és megbocsátok. Hiába reménykednek.
Nem áll szándékomban megbocsátani senkinek, sem a rokonaimnak, sem a volt férjemnek, sem a családjának és barátainak. Még akkor sem, ha ők nem is remélik.
