Apám elhagyta a családot, amikor még nagyon kicsi voltam. Nagyanyám és anyám nevelt fel. Apámra egyáltalán nem emlékszem, csak a vezetéknevemet és az apai nevemet kaptam tőle.
Igen, és még egy fotó a családi albumban. Gyerekkorom óta csak azt hallottam, hogy senkinek sem kell egy nő gyerekkel. Nincs esélye a boldogságra. Anyám egész életében egyedül élt.
Nagyanyám mindig példát mutatott róla. Nem éltem együtt apámmal, és soha nem volt férfi a házban. Így nem tudtam, hogy elvesztettem-e valamit vagy sem! A barátaim között voltak olyan gyerekek, akikre ránéztem, és azt gondoltam, hogy jobb, ha nincs apám, mintha ilyen apám lenne.
De engem egészen másképp neveltek. Nagyanyám és anyám számára a férfi olyan, mint egy szent bika. Bármit megtehet, ihat, elmehet szórakozni, este nem jön haza, a nőnek pedig a foga között kell cipelnie a papucsát.
Egy nőnek már a gondolattól is boldognak kellene lennie, hogy egy férfi van mellette. A nagymamám állandóan ijesztgetett és beszélgetett velem: -“A nő férfi nélkül olyan, mint a vízforraló fogantyú nélkül. Senkinek sincs szüksége rá. Családnak vagyunk teremtve. Itt van az édesanyád, jól van? Kinek van rá szüksége a plusz súlyával? Az “extra” alatt engem értettek. Megpróbálták belém sulykolni a rabszolga gondolkodásmódot. Részben így is gondoltam.
Amikor a barátom húszévesen megkérte a kezemet, azonnal igent mondtam. Anyám és nagymamám boldog volt. Három évvel később elhagytam őt a gyermekemmel. A családi életünk soha nem működött. Anyám és nagyanyám rábeszélt, hogy térjek vissza, kérjek bocsánatot.
Megijesztettek, hogy milyen nehéz lesz nekem egy gyerekkel. Elegem volt a családi életből, és úgy döntöttem, hogy a férjem nélkül építem fel az életemet. Elvégeztem az egyetemet, amit a baba után abbahagytam.
Kaptam munkát, és fáradhatatlanul dolgoztam. A munkámnak szenteltem magam, ami lehetőséget adott arra, hogy ne maradjak otthon és ne hallgassam a nagymamámat. Anyám és nagymamám sokat segítettek nekem a gyermekemmel.
A munkám nehéz, de sokat keresek. Vettem egy lakást, egy autót, és most külön élek. Egy évvel ezelőtt találkoztam egy férfival. Hat hónappal később megkérte a kezem. Nem mondom el, mennyire boldog volt anyám és nagymamám. Vadim hős lett számukra, mert feleségül vett engem!
Anyósom is így gondolta, de a legrosszabb az volt, hogy Vadim is így gondolta. Nálunk laktunk, és normális kapcsolatom volt a lányommal. Egy hónappal később elkezdtünk veszekedni. Először azt hittem, hogy csak meg kell szoknunk egymást. Anyám mindig szemrehányást tett nekem, azt mondta, hogy túl messzire megyek, hogy engednem kellene neki.
Hálásnak kell lennem neki, egyszóval imádkoznom kell érte. Egyszer egy másik veszekedés során azt mondtam neki, hogy az a kérdés, hogy ki kit visz el, mert az én lakásomban lakik. – “Boldognak kellene lenned, hogy elvettelek. Ki akarna téged a gyerekeddel?” – mondta, összeszedte a holmiját és elment.
Nem mondom el, mit csinált anyu és nagymama. -Bocsánatot kell kérned tőle, és vissza kell szerezned. Hogyan fogod felnevelni a lányodat férj nélkül? Nem szabad mindent pénzben mérni. Kell, hogy legyen férfi a házban” – próbált tanítani a nagymamám. De én nem vagyok elégedett ezzel a hozzáállással.
Nem vagyok olyan dolog, amit a gyerekkel vittek, nem én jöttem hozzá, és nem ő vitt el engem. Ő az, aki a házamban lakik. A válásról azonban még nem beszéltünk, de ha így folytatja, mindenképpen be fogom adni a válókeresetet. És nem fogom megkérni, hogy jöjjön haza.
