Hatvanhárom éves vagyok. Nem szégyellem a koromat, de ez nem jelenti azt, hogy idegenek öregnek, vénnek vagy nagymamának szólíthatnak.
Csak az unokáim hívhatnak nagymamának, és én büszke vagyok arra, hogy nagymama lehetek. A “nagymama” szó különösen értékesnek hangzik a saját szádból.
Emlékszem, meghatódtam, amikor először hallottam az unokámtól a várva várt “nagymama” szót. De ez nem jogosít fel idegeneket arra, hogy nagymamának, nagymamának vagy nagymamának szólítsanak. Nem engedem, hogy bárki tiszteletlenül bánjon velem.
Egyszer, amikor egy bábaasszony felé tettem egy megjegyzést, hogy nem vagyok nagymama neki, rám kiabált, és azt mondta: “Szólítsalak lánynak, nagymama? Úgy hívlak, ahogy akarlak, és ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Jobb, ha sietsz, és nem tartod fel az embereket a panaszaiddal!” Válaszoltam neki:
“Nem szabadna lánynak hívnod, de nőnek hívhatsz, ugye? És ne légy goromba velem, legyen lelkiismereted, nem sértettelek meg.” Nő, nem vénasszony, így kell megszólítaniuk az idegeneknek a velem egykorú hölgyeket. Igen, tudom, hogy nagymama vagyok, de csak az unokáimnak vagyok nagymama.
A “nagymama” szót olyan megvetéssel mondta, mintha meg akart volna sérteni vagy meg akart volna alázni. És a legbántóbb az volt, hogy a sorban mögöttem korombeli nők álltak, és felháborodottan kérdezgették, hogy miért vagyok boldogtalan.
Majdnem sírtam, mint egy kislány a sértéstől. Feladtam a vásárlást, és átmentem egy másik üzletbe. Ha mi nem bánunk tisztelettel magunkkal, mit várhatunk el másoktól? Szeretném, ha mások is tisztelettel bánnának önmagukkal és a korukkal.
Nem hagyom, hogy megsértsenek vagy megalázzanak. Még kilencvenéves koromban is nő vagy asszony leszek, de nem vénasszony. A “nagymama” szóhoz valami régi, ócska dolgot társítok.
A fiatalok elfelejtik, hogy egy nap megöregszenek és nyugdíjasok lesznek. Milyen példát mutatnak az új generációnak? Mi is voltunk egyszer fiatalok, és nem néztük le a nyugdíjasokat.
