Nagyon szeretem a pénteket, mert ez a hét utolsó munkanapja. Minden pénteken tízkor kezdődik a munkanapom, ezért péntekenként kényeztetem magam, és a szokásosnál később kelek ki az ágyból.
Úgy tűnik, ezen a pénteken nem úgy hozta a sors, hogy eleget aludjak. Hangos kopogásra ébredtem, mintha valaki be akarná törni az ajtót. Ránéztem az órára, reggel öt óra volt. Nem keltem fel és nem nyitottam ki az ajtót, mert azt hittem, hogy valaki biztosan egy buliból jött haza, és összezavarta az ajtót.
Hirtelen minden elcsendesedett. Aztán megcsörrent a telefonom. Az anyósom volt az. Felvettem a telefont, és a jó reggelt helyett a sikoltozását hallottam: “Mi a fenéért alszol ilyenkor? Miért nem nyitod ki az ajtót?” Felvettem a köntösömet, és az ajtóhoz csoszogtam. Amint kinyitottam az ajtót, berontott a lakásba.
Igen, berontott, levette a cipőjét, ledobta a kabátját, kezet mosott, és elindult a konyha felé. Amíg én próbáltam felébredni, addig ő már kávét főzött, rántottát sütött és szendvicseket készített: – Majd bejön Mánia néni, és behozza Vadik gyógyszereit. Meg fogja ölni a fiamat.
“A fia egyébként harmincöt éves, felnőtt ember, és már régóta az, aki csak túl sok alkoholt ivott tegnap este egy buliban, és Isten tudja, mit evett. És ezért lett beteg, ebbe még senki nem halt bele. Adtam neki tablettákat, és most már jobban van. -Így bánsz vele, egyáltalán nem gondolsz rá.
Gyermekkora óta gyenge, és még a hadseregbe sem vitték el, bár egy sérvvel küszködő szomszédot igen. – “A sírba kergetsz, ha így berontasz a lakásomba. Nyugodj meg, és ne feledd, hogy az én házamban vagy, nem a tiédben. -Ó, igen! Nem hagytam ki az alkalmat, hogy emlékeztesselek, hogy ez a te házad.”
– Ha nem nyugszol meg, megkérlek, hogy távozz. Nem beszélhetsz vele másképp, másképp nem érti meg. Nem akartam veszekedni vagy vitatkozni vele, mert úgysem tudtam volna vele szót érteni. Mindenesetre átjött, hogy reggelit készítsen a fiának, pedig már jól érezte magát.
Aztán elintézte, hogy egy hétig a kórházban maradjon, pedig egyáltalán nem volt szüksége kórházra. Megcsinálta a reggelit, és rohant a munkahelyére, ami a város másik felén volt. Aztán jött Mania nénikém, és hozott egy csomó tablettát, amit anyósom adott neki. Ez volt az utolsó szög, a szokásosnál korábban elmentem otthonról, hogy ne lássam ezt a cirkuszt.
Ez még nem volt minden, amikor elhagytam a házat, az összes szomszéd már tudta, hogy a férjem beteg, és az anyósom reggel jött megmenteni. Az összes szomszéd felváltva érdeklődött az egészségi állapota felől. – “Uram, adj nekem erőt – mondogattam egész úton -, ha ennek a rémálomnak vége lesz!
