Közvetlenül az esküvőnk után én és Andrew egy bérelt lakásba költöztünk, a szülei pedig elkezdtek építeni egy házat a városon kívül. Ők maguk is egy kétszobás lakásban laktak, de nem hívtak meg minket, hogy velük lakjunk.
Én nem bántam, mert nem akartam a szüleimmel élni. De anyagilag nagyon nehéz volt számunkra, a lakbér kifizetése után nem maradt pénzünk semmi másra.
El akartam kezdeni félretenni pénzt, hogy később saját lakást vehessek, már az esküvőnk előtt is volt némi megtakarításunk. De az anyósom biztosított arról, hogy amint befejezik a házépítést, azonnal költöznek, és a lakás marad nekünk. A férjem az egyetlen gyermekük, így az anyósom javaslata ésszerűnek tűnt számomra.
Andrew ekkor azt javasolta, hogy minden megtakarításunkat adjuk a szüleinek, és segítsünk anyagilag az építkezésben. Akkor ők gyorsabban beköltözhetnének a házba, mi pedig végre saját lakást kapnánk. Persze voltak kétségeim, hiszen még mindig nem tudtuk, hogyan alakul az élet.
Most befektetek a férjem szüleinek házába, de aztán kidobnak az utcára, és kiderül, hogy fél életemet idegeneknek dolgoztam? Az életben másképp történnek a dolgok. Anyósom rájött, hogy mi bánt engem, és ő maga javasolta, hogy a házat írják át ketté, az egyik felét nekünk, a másik felét nekik, közös tulajdonban.
Ezt tettük, minden megtakarításomat odaadtam, de nem tudtam megállapodni. Minden, ami az építkezésbe került – minden fillér, minden plusz fizetés és bónusz, oda ment a kismama juttatásom és a távmunka, amit a szülési szabadságom alatt találtam.
A ház tervét az apósomék választották, és véleményem szerint a ház túl nagy volt a férjem szüleinek. De ők azzal mentegetőztek, hogy nem maguknak, hanem nekünk – a gyerekeknek és unokáknak, akiket majd mi adunk nekik. Végül öt év után beköltözhettünk a házba.
Anyósom és apósom azt mondta, hogy még mindig vannak kisebb hiányosságok, de amíg ott laknak, mindent kijavítanak. Én már visszatértem a szülési szabadságról, és visszaszámoltam a napokat, hogy mikor költözhetünk át a bérelt lakásunkból a férjem szüleinek kétszobás lakásába.
A lakás nagy volt, szépen felújított, nagyon jó környéken. Megkérdeztem a férjemet, hogy mikor kezdjük végre összepakolni a holminkat, mire ő elmondta, hogy az apósomék már régen elintézték, hogy bérlőknek adják ki a lakást. És most nincs hova költöznünk. És valóban elköltöztünk, de nem a beígért lakásba, hanem egy házba.
“A ház hatalmas – mondta anyósom -, még az is lehet, hogy nem látjuk egymást minden nap, van kocsid, tehát nem leszel bezárva vidékre, és pénz is lesz minden: és lakbérre nem kell költeni, az építkezésre pedig a bérlők pénzéből megy.” Nem tudom leírni, mit éltem át akkor. Annyit vártam, és most úgyis az apósoméknál kell laknom. De nem volt más választásunk, kiderült, hogy babát várok. Tényleg külön feleink vannak, csak a konyhában látjuk egymást, és már régen minden tökéletlenséget kijavítottunk. De senki sem gondolkodik azon, hogy a bérlők kiköltözzenek:
– Nyugdíjasok vagyunk – mondja anyósom -, nem tudunk belőle megélni. Régebben pár hetente egyszer elmentünk a férjemmel bevásárolni a szupermarketbe, a költségeket egyenlően osztottuk meg a férjem szüleivel, de nemrég Andrzej abbahagyta, hogy pénzt vegyen el tőlük, azt mondja, nincs pénzük, és kötelessége segíteni őket. Nem értem – az apósoméknak jó nyugdíjuk és a lakás bérléséből származó jövedelmük van. Nemcsak a lakással alakult ilyen kuszán, hanem most már általában a nyakunkon ülnek.
És a nyugdíjak és a jövedelmek mellett nem tudok a gyerekeknek extra játékokat venni, magam sem őrülök meg, az apósék meg kirándulni mennek. Utoljára az esküvő előtt voltam a tengerparton, a gyerekek még egyáltalán nem láttak. És miért ne mehetnének az apósék is: a ház számláit mi fizetjük, a nyugdíjuk mind megvan, és a lakás bérléséből is van pénzük.
Nehéz így élni. Próbáltam beszélni – nem érti: mi bajunk van, kérdezi? Nagyapa és nagymama meglátogatják unokáikat, megajándékozzák őket. És látszólag nincs okuk elmenni, de mégsem mehetnek sehova. A negyedik házrész az enyém, de hogyan válasszam el? Mit tegyek ebben a helyzetben?
